Alföldy Bálint

A szüzességről

A feleségem, amikor megismertem, már nem volt szűz. Úgyhogy beszéljünk inkább a borról.

 Egyszer volt szerencsém hozzájutni egy húszéves fehérborhoz a Gazsó pincészetből. Sokan tartják, hogy nőben éppen ez az eszményi kor: végső duzzadását elérő, ám az ifjúság hamvát egészen még le nem foszlató, a jövő igéző káprázataitól szédelgő évek – borban pedig… nos várjuk ki a végét.

    Szóval, ajándékba kaptam e palack ó-gazsót, magam ilyesmire nem áldoznék, én beérem az idei Bikavérrel, azt nem sajnálja az ember, hiszen évről évre van belőle utánpótlás.

    De egy húszéves bor! Az már legenda, mítosz, misztérium! Húszéves bort nem lehet palackozni. A bor csakis húsz év leforgása alatt érik a palackban húszévessé. Azt meg kell érni. Azt ki kell várni. Azt meg kell szenvedni.

    Húsz év! Micsoda dolgok történtek ezalatt! Felvettek a gimnáziumba, majd az egyetemre, családot alapítottam, állásba mentem, közben kivonultak az oroszok, egyesült Németország, szétesett a Szovjetunió, meghaltak sokan, de születtek még többen, másfél fokot melegedett az óceán, és a Pioneer-10 elhagyta a Naprendszert.

    Ez a bor meg mindvégig csak ott lapított a polcon, a félhomályban, egy ódon pince dohos mélyén. Jóllehet mindeközben háborúk robbantak ki és háborúk értek véget, kormányok alakultak és kormányok buktak meg, korszakalkotó tudományos felfedezések láttak napvilágot, szenzációs sportteljesítmények születtek és újabb harminckét centimétert távolodott Amerika Európától, ám egyetlen esemény sem bizonyult elegendően jelentősnek ahhoz, hogy valaki felnyissa e palackot, és tartalmával tüzelje örömét vagy oltsa bánatát.

Hát akkor mit akarok én most ezen a közönséges, szürke délutánon?

 Hogy mit akarok? Nem kellett sokat tépelődnöm, hogy belássam, mi teszi különlegessé e napot. Az, hogy én és e palack Gazsó húsz év után végre egymásra találtunk. Az, hogy miután húsz éven át könyörtelenül visszautasította minden kérőjét, most különösebb kérlelés és udvarlás nélkül adja oda magát nekem. Az, hogy miután e hosszú idő alatt oly sokakban tüzelte fel hiábavaló vágyakozást, most én lehetek az, aki dugóhúzójával feltörhetem a viaszos zárat és hatolhatok az érintetlen parafa mélyére, hogy azután óvatos, ám határozott mozdulatomra feltörő halk sikolyától bíztatva feltárjam ölének sikamlós, tüzes gyönyörét. Ezt teszi különlegessé e napot.

    A jeles alkalomhoz illő módon kristálypohárba töltöttem a sűrű, selymes folyadékot, és feszes felszínét ajkamhoz emeltem. Minden idegszálammal arra a nagy pillanatra összpontosítottam, amikor először árad szét bennem húszévnyi lemondás és önmegtartóztatás tömény eszenciája.

    Na…? – kérdezték a körülöttem állók. Na…? – kérdeztem magamtól én is – erre mondj most valamit. S mivelhogy maga az ajándékozó is várakozástelien nézett rám, lenyeltem a kortyot, rendeztem arcvonásaimat, és azt feleltem: megjárja. Megjárjátok mindjárt ti is – folytattam magamban a mondatot, miközben nyájas mosollyal töltöttem tele a türelmetlenül elémtolakodó poharakat.

    Mialatt a hátam mögött egy vázába töltöttem e félresikeredett évjárat maradékát, kárörömmel vegyes együttérzéssel figyeltem szegény barátaim meg-megvonagló arcát, kik most szörnyű kínok és belső küzdelmek árán kénytelenek megtanulni: a mai világban csak az lehet érintetlen, ami a kutyának sem kell.